Csallóköz története

A honfoglaláskor Lél törzse szállja meg Csallóköz területét. Mátyás királynak Nagymegyer környéke volt a kedvenc vadászó területe, Komáromban pedig kedvenc hajója állomásozott. A török megszállás alatt Csallóköz Pozsonyt és a budai pasát is kiszolgálta. A csapatok felvonulási területe is itt volt. Rengeteg portya folyt ezen a területen. A rendi felkelés bizonyítékaként felgyújtják Somorja városát.

Az 1848-as szabadságharc és forradalom eseményei csallóközi vonatkozásai közé tartozik a Somorja melletti Pipagyújtónál történt kisebb ütközet is. A magyar honvédek kiépítették állomásaikat, mikor egy kis létszámú osztrák csapat rájuk támadt. 7 magyar katona meghalt és a csárdát felgyújtották. Csiliznyáradon van egy honvédsír. Sebő Lajos ezredes a tápióbicskei csatában, párbajban megölt egy osztrák ezredest. Állítólag Jókai Mór róluk mintázta A Kőszívű ember fiaiból jól ismert Baradlay – Palwicz párbajt. Nagyobb csaták nem voltak.

1918-ban Csehszlovákiához kerül ez a színmagyar terület. Földreformot hajtanak végre, melynek következményeként ide özönlenek a csehek, morvák, szlovákok és ún. kolóniákat alkotnak. 1938-ban visszacsatolják Magyarországhoz, majd a II. világháború után ismét a megaláztatás és kegyetlenség évei következnek. A deportálások és a lakosságcsere egyezmény keretében több ezer magyar család kénytelen elhagyni szülőföldjét. Házukba idegen telepesek költöznek.

Az itt élõ népek ősfoglalkozása elsősorban a halászat volt. A legfontosabb halfajták: a viza, a harcsa, a ponty, a keszeg, a sőreg, a süllő, a csuka és egyéb kisebb fajok, például a vágódörgincs. A legértékesebb halunk a viza. Ez a Fekete-tengerből a Csallóköz csendes vizeibe ívni felvándorló halóriás. A halakat a piacokon árulták. A bécsi halpiacon például külön standjuk volt a csallóközi vizásoknak. A Csallóközben telelnek át az északi vadlibafajok, s a terület kedvelt élőhelye a vadkacsának, fácánnak, fürjnek, túzoknak és számos védett madárfajnak. Baka község határában, a Duna ártéri erdeiben található a ritkaságszámba menő réti sas kiemelten védett fészkelőhelye.

A Duna legnagyobb szigete, a → Kisalföld természetföldrajzilag jól elkülönült tája. É-ról a Pozsonynál kiszakadó Kis-Duna, majd a vele Gúta községnél egyesülő Vág felvétele után, Komáromnál az Öreg- vagy Nagy-Dunába ömlő Vág-Duna határolja. Nevét az egykori önálló Csalló folyótól kapta (1269, Challokeuz). A középkor folyamán a vízrajzi viszonyok változékonysága és rendezetlensége miatt határa a Vág-torkolat tágabb környezetében bizonytalan volt. A történeti Pozsony m.-hez tartozó része → Főtáj, a Komárom m.-hez tartozó része pedig → Altáj néven is ismert. Önálló táji része a → Csilizköz. A régi magyar nyelvben Nagy-Csallóköz és → Aranykert névváltozata is ismert. Lakossága magyar, r. k. vallású, de jelentékeny számú ref. és kevesebb ev. is van. A Csallóköz Ny-i végében, Pozsony körzetében középkori német településű lakosság is élt a magyarok mellett. 1920 után Csehszlovákiához került és betelepüléssel morva szórványok is keletkeztek rajta. A magyar lakosság egy részét a II. világháborút követő kitelepítések érintették.

A Csallóköz területét a településhálózat viszonylagos háborítatlan fejlődése és ennek következtében speciális jogállású községek és kisnemesi falvak kései továbbélése, a birtokstruktúra stabilizálódása, a településhálózat differenciálatlansága jellemezte. A középkortól folyamatosan, kiegyenlítetten fejlődött paraszti mezőgazdasága, amit egyrészt a kertkultúra, a szántóföldi művelés, állattartás egyensúlya, másrészt az országos átlagnál kedvezőbb piaci viszonyok magyaráznak (Pozsony és a Hegyalja, Komárom, később Bécs polgári és katonai fogyasztó rétegei). A Csallóköz népi kultúráját a kontinuus zárt közösségek, de egyben a magas szintű paraszti polgárosulás jellemezte. Vásáros központjai: Somorja, Dunaszerdahely, Gúta, ill. Komárom és Pozsony. – Irod. Baranyai József: A régi Csallóköz (Nagymegyer, 1911.); Bátky Zsigmond: Néhány vonás a Csallóköz településföldrajzához (Földr. Közl., 1918); Bátky Zsigmond: Néhány vonás Komárom megye településtörténetéhez (Föld és Ember, 1923); Makkai László: A Csallóköz településtörténeti vázlata (Bp., 1947).
A dunaszerdahelyi Csallóközi Múzeum néprajzi gyűjteményében láthatók a dunai aranymosók szerszámai is. A Csallóköz egyik nevezetes tevékenysége volt az aranymosás, melynek művelői féltve őrizték titkaikat. Romantikus, de fárasztó foglalkozás volt ez, s meggazdagodni nem nagyon lehetett belőle. Csallóköz népviseletében szerepet kapott a kékfestéssel készült öltözet is. Az ősi kékfestő műhelyek azonban napjainkra sajnos megszűntek.

Észak-Csallóköz kincse a szentantali ferences kolostor: ez a nagy vonzóerejű és sok lelki örömöt, boldogságot ajándékozó búcsújáróhely három évszázada áldása a vidéknek. 1715-ben a kegyképen Szűz Mária szemeiből először víz, azután vér tört elő. Még több könnyezés is történt és csodás gyógyulások történtek a buzgó imádság hatására. Szentantal zarándokhellyé vált és mind a mai napig búcsút tartanak a kolostorban.

Dunaszerdahely

Ha egy idegen arra kíváncsi, hogy hol található Dunaszerdahely, arra bizony nem könnyű egyértelmű feleletet adni egy országos, netán európai méretekben gondolkodó ember számára. Viszonyítani kell ... Például: ha megmutatjuk az érdeklődőnek a térképen a Pozsony(Pressburg, Bratislava)-Komárom, majd Pozsony-Budapest vonalat, és közöljük azt is, hogy Győr (Raab) és Pozsony között félúton, a Duna bal partjához közel található az a helység, akkor az idegen számára behatároljuk európai méretekben Dunaszerdahely helyét. Ezután már könnyű betájolni e várost Európa nagyvárosaihoz.
Dunaszerdahelyről annyit feltétlenül tudni kell, hogy létezését egy 1256-ban keltezett oklevél igazolja először.

Tájegységileg a Csallóköz közepén épült fel Dunaszerdahely. Csallóköz pedig az északi szélesség 47° 49’ és 48° 11’ között, illetve a keleti hosszúság 39° 49’ és 35° 49’ között fekszik, északnyugatról délkelet felé lejtve.

Ha a Kárpát-medence térképét vesszük alapul, láthatjuk, hogy Dunaszerdahely a Kisalföldön alakult ki. A Kisalföld ugyanis átnyúlik a Duna északi oldalára is. A tájegység tehát a Bakony nyúlványaitól indul, és észak felé a Nyitráig elnyúló Tribeč-hegységig terjed. Eközben magába foglalja a földtanilag és éghajlatilag is megegyező Csallóközt és Szigetközt.
És most nézzük csak a Csallóközt. A föld felszínén megmaradt nyomok alapján bizonyosra vehető, hogy a rengeteg vízfolyás, ártér, láp és mocsár ezt a tájat barátságtalanná, nehezen járhatóvá tette.

A mai Dunaszerdahely alatti részt, vagyis a földtörténeti őskorban kialakult kavicsréteget utóbb a Duna és mellékvizei által összehordott homok- és televényrétegek borították be, és ezáltal vált emberi megtelepedésre alkalmassá.Az emberi települések leggyakrabban folyami átkelőhelyeknél vagy valamilyen természeti védelmet nyújtó kiemelkedéseken alakultak ki. Mivel a mai Dunaszerdahely települési helyén ezek közül egyik sem volt eleve adott, ez a magyarázata annak, hogy az ősi települési mag - legalábbis oklevélileg - fiatalabb jó néhány csallóközi helységnél.

A Csallóköz a Duna fő medre és a bal oldali ága által bezárt terület. A Pozsonytól Komáromig hosszan elnyúló keskeny sziget egy egykori folyóágtól, a már csak emlékeiben élő Csallótól kapta nevét.A Csallóköz emberi megtelepülésre csak az első ezredforduló körül vált alkalmassá, legalábbis ekkor kezdett benépesedni. Eredetileg a víz által összehordott, vékony homok- és televényréteggel borított kisebb-nagyobb kavicszátonyok szigetcsoportjaiból állt. A Csallóköz középső és alsó részét a rengeteg vízjáras, valamint az azokból kialakult láp és mocsár emberi művelésre alkalmatlanná tette. Az őstájból csak a felső, nyugati negyed volt már ősállapotában is aránylag nagy kiterjedésű ármentes terület. Ez a terület jobbára kavicshordalék volt, ellenben a termékeny talaj alapjául szolgáló finomabb homok lejjebb vándorolt a középső és a keleti részekre. A középső és az alsó ármentes szárazulatok a nyugati résznél jóval kisebb, erősen tagolt területekből tevődtek össze.

A felső és az alsó területeket nagyjából a sziget közepén végigvonuló keskeny földnyelv kötötte össze a mindkét felén vizenyős szigetvilágon keresztül. Ennek a földvonulatnak köszönhetően alakult ki a Csallóköz első főútvonala, és annak középső részén keletkezett az a település, amelyből Dunaszerdahely kinőtt.

A földrajzi adottságok alapján érthető - és az utóbbi idők nyelvészeti kutatásai is megerősítik -, hogy az Ős-Csallóköz eredetileg nem volt csábító emberi letelepülésre. Még a mocsaras vidékeket kedvelő szlávok is elkerülték, mert értékes területei nem voltak. A bővebb területet véve figyelembe, a szláv népesség - mint azt a helynevek etimológiája is bizonyítja - mindenütt a környező hegyek lábánál, a védelmet nyújtó sűrű bükkerdők tövében telepedett meg. A nomád lovas népek támadásainak kitett síkságra a szlávoknak csak néhány szórványa merészkedett.

Smilauer szlovák nyelvész a régi Szlovenszkó (Vodopis starého Slovenska) vízneveinek vizsgálata során megállapította, hogy “...a csallóközi földrajzi nevek nem szlávok, hanem magyarok, illetőleg törökök...”, és az etimológus ennek alapján arra a következtetésre jutott, hogy a Csallóközben a magyar honfoglaláskor szlávok nem laktak.

A középkori forrásművekben is gyakran előforduló víznevek - az ókorba visszanyúlóan ismert Duna és Vág kivételével, amelyek nyilvánvalóan nem a Csallóközben, hanem jóval távolabbi vidékeken keletkeztek - egytől egyig magyarok vagy magyargyanús eredetűek. Ilyen vizek és vizenyősségek nevei: Csalló, Csiliz, Lápsár, Fetreg, Millér, Erecs, Ásovány stb.A Csallóköz helységnevei is magyar eredetűek és ezt a tényt helyről helyre bizonyítják az oklevelekben leírt ősi helynevek etimológiai vizsgálatai.

A mai Szlovákia fővárosának a X. század elején, pontosabban 907-ben még igencsak németes neve – Brezalauspurg - volt, amely az idők folyamán Pressburg formában állandósult. Pozsonynak a X. század óta megszakítatlan folytonossággal kimutathatóan volt német neve, és a német nyelvterületen - Ausztriában, Németországban - változatlanul Pressburg néven nevezik. A Csallóközben csak egyetlen helység nevét – Pruk - vették át a magyarok a németektől. A Csallóközben Vereknyétől Úszorig terjedően húsz helységnek volt a történelmi Magyarország idején a magyarral párhuzamosan használt német neve is. Ellenben a Csallóköz közepén, főleg Dunaszerdahely környékén csupa ősi, etimológiailag is magyar nevű helység keletkezett, mégpedig kronológiailag bizonyítottan az Árpád-házi királyok idején. A Csallóköz ősfoglalói tehát magyarok voltak, a németek inkább betelepített népek. Mindezt a helynevek etimológiai, tipológiai és kronológiai elemzései alátámasztják.

A X. századi régészeti leletek feltérképezése során kiderült az is, hogy a Kisalföld legrégebbi magyar települései a Csallóköz keleti felében keletkeztek. Archeológiailag a Duna, a Csallóközi-Duna, a Vág, a Nyitra és a Zsitva folyók összefolyásainál és azok környékén sűrűsödnek a leletek. Ezen centrumon kívüli sávban már nincsenek régészeti nyomai a honfoglaló magyarságnak, a Kisalföld peremén viszont körben mindenütt fellelhetők a magyar nyomok. Ennek a sajátos jelenségnek okát a kutatók a pásztorkodás túlsúlyának tulajdonítják. Szerintük az állandó magyar települések a nagyobb vizek környékén és a fontos közlekedési utak találkozásainál létesültek.

Ahol viszont nem találtak a régészeti kutatók leletekre, vagy nem is indítottak feltárásokat, azokról a területekről azt tartják, hogy azokat főleg időszakosan használták, nyári legeltetésként hasznosították.

A honfoglalás korából nyert leletek feltárási helyei: Nemesócsa, Szilas-puszta és Komárom. De egy más forrásmű Alsógellérről és a Nagymegyerhez közeli Izsapról is említ honfoglalás kori emlékhelyeket, de ez utóbbiak hitelességét nem sikerült ellenőrizni.