Thury György

thury.jpg

Thury György (1519 körül – 1571. április 2.)

A vitézek egyike volt a Hont megyei Közép-Tur helységben honos nemzetségből származó Thury György, akinek kora a „nagy” jelzőt adományozta. Beleszületett a kardforgatásba, hisz nagyapja, Miklós, és apja, Gábor is a hadi pályát választotta. Kard, kopja és a ló lett a György úrfi játékszere. Hont vármegyéből származó nemesi család sarja, ősei már az Árpád-korban jeles vitézek voltak. Nagyapja Thuri Miklós Hunyadi Mátyás seregében szolgált és apja Gábor is kitűnő vitéz volt.
1556-ban a lévai vár kapitányává nevezték ki, 1558-ban Bars vármegye főispánja, majd Várpalota kapitánya lett. Neve itt vált rettegetté a törökök körében. Kiváló bajvívó volt, sorra hívta ki a törökök legjobbjait.
Thury és Palota vára már olyan sok bosszúságot okozott a töröknek, elhatározták likvidálását. 1566 derekán Arszlán budai basa nyíltan hirdette, hogy a gyauroknak e fészkét Thuryval együtt elpusztítja a föld színéről.
Thury a hír vételére azonnal készülődött: lőszert, pénzt, segítséget kért. A megszállásig azonban egyiket sem kapta meg. Arszlán basa június 5-én kezdte meg az ostromot seregnyi hadinéppel, 8-10 ezerre becsülték a számát – Thury 500 vitézével szemben. Napokon keresztül rontatta ágyúival a vár falait. Thury kevéske tűzszerszáma nem sok kárt okozott a töröknek
Egyik éjszaka lovasaival kitört a várból, váratlanul rácsapott az alvó táborra, s mire a török észbe kapott, megtizedelték sorait, és emberveszteség nélkül visszatértek a várba. A feldühödött Arszlán most már éjjel is lövette a várat, és állandóan ostromra hajtotta embereit.
1566 júniusában 500 katonájával mindaddig tartotta Palota várát Arszlán budai pasa 7000-8000 fős seregével szemben, míg a felmentő sereg Salm gróf győri várkapitány vezetésével meg nem érkezett. Salm gróf Thury segítségével visszafoglalta Veszprémet és Tatát.
A győri királyi táborba osztották vitézeivel együtt. A tábort szeptember elején Miksa meglátogatta. Hírét vette ennek az esztergomi bég, Mahmud, és 800 válogatott vitézével a tábor kikémlelésére indult. Csakhogy észrevették
Thury a Bakonyig üldözve verte szét a török sereget, s elfogta magát Mahmud béget is. A király jutalmul aranylánccal ajándékozta meg és még valamivel. Thury már régen kért lakóhelyet családjának, 1567-ben pedig felajánlotta neki a kanizsai kapitányságot.
Thurynak ismét megkezdődtek a gazdasági gondjai. Hogy segítsen valahogy magán, egyrészt igyekezett a kanizsai vártartomány puszta falvait benépesíteni, másrészt felszólította a Szigetvár és Pécs körüli hódoltsági falvakat, hogy ezentúl ne a töröknek, hanem Kanizsának szolgáljanak, adózzanak.
1568-ban aztán a bécsi udvar és a török porta megkötötte a drinápolyi békét, a török azonban ennek ellenére is állandóan portyázott Kanizsa környékén. Thury karddal fogadta őket. Semmit sem hódíthattak, sőt számos hódoltsági falut el is veszítettek.
„A kanizsai palánk nyitva van s több helyén bedűlt… Az éhség miatt a katonák szöknek… Élelem és fizetés kell ide, máskülönben minden veszve van… Pedig Kanizsától függ Ausztria és Stájerország sorsa!”
Megírta azt is, a szükséges őrségnek egyharmada sincs a várban, egynapi ostromot nem állna.
Tudta ezt a török is, de a békesség miatt nyílt ostromot nem mert kezdeni. Másként ügyeskedett. Ali, a szigetvári bég fundálta ki a tervet. Április 2-án Malchim aga vezetésével saját seregét, valamint a fehérvári, a pécsi és a koppányi bégek segédcsapatait az Orosztony melletti nagy erdőben elbújtatta, aztán 300 lovast küldött a Zalaságba rabolni. Ez volt a martalék, mert Ali lest vetett.
Amikor Thury a felszálló füstből, lángból észrevette, hogy ismét dúl a török, 150 emberével – többje nem volt – nyargalvást megindult ellenük, de biztosítékul maga után rendelt 300 gyalogost is. Persze nem várta be őket, s azok jól lemaradtak, mialatt Thury lovasaival elérte a fosztogatókat. Rájuk csapva foglyaik egy részét kiszabadította, de a zöm a többivel „gyorsan hátat adának”, irány Orosztony! És Thury, hogy a többi rabot is kiszabadíthassa, utánuk. A lendület hevében nem küldött előőrsöt, maga száguldott az élen – és ráment a lesre! Az orosztonyi erdőből rájuk zúdult 600 török lovas. A jelentős túlerő visszaszorította őket egy sáros völgybe – a hó még alig olvadt el –, hol a lovak szárig, sőt hasig süllyedtek. Thury sebesült lova el is esett. Thury páncélban lévén, alig tudott kigázolni a sárból. Apródja, Vida elkapott egy gazdátlan lovat, s arra akarta urát felültetni.
Thury és tovább harcolt. Amikor aztán látta, hogy a török mindenáron élve akarja elfogni, kaszabolta tovább a támadóit. De a túlerő győzött. Thury fején sok sebből vérezve, kopjákkal átdöfve elesett.
1571-ben Orosztony község határában 150 lovasával együtt tőrbe csalták és megölték. Fejét a törökök levágták és Isztambulba küldték, testét Zrínyi György Kanizsán temettette el.
Thury György halálát megsiratta mindenki.
Így írnak Róla:
Thury György jó termetű, nagy erejű, rendkívül ügyes, tökéletesen gyakorlott, a nyughatatlanságig mozgékony, vállalkozó kedvű, vakmerő, de nem meggondolatlan, sőt körültekintő, szívós és kitartó vitéz és vezér. Egyenes, szókimondó, mégis nyájas, jókedélyű és még jobb szívű, nagy híre ellenére is kevélység nélküli, közvetlen, szerény férfi. Emberséges ember, aki a becsületnél és a tisztességnél a hit és a haza szeretetét tartotta nagyobb erénynek. S ahogyan szerette a kettőt, úgy gyűlölte a hit és a haza ellenségét: a kutya pogányt, ezért lett életcélja a török elleni küzdelem. S török rabjait bizony nem pátyolgatta, de nem sanyargatta, tartotta, mint más. Váltságdíjat kért értük, mint mindenki, magyar, török, egyaránt. S ha valamelyik törökkel bajt vívott – állandó törekvése volt –, s az halálra szólt (többnyire így kívánta), és győzött – mindig győzött –, nem kegyelmezett, megölte ellenét, és fejét vette, mint akkoron szokás volt.